Ünnepi beszéd 2004.: Kovács Attila

Elsősorban nem mint művelődésszervező, mindinkább mint magyar ember, mély tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, aki megjelent ezen kicsiny, de annál jelentősebb Ünnepi műsoron! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy 2 hónapos itt tartózkodás után lehetőséget kaptam arra, hogy népünk, a magyar nemzet egyik legősibb ünnepén - melynek gyökerei még Szent István uralkodásának idejére nyúlnak vissza - itt, Szigetmonostoron megosszam néhány gondolatomat Önökkel, veletek.

Mit is ünneplünk augusztus 20-án? A Szent Koronát? Magyarország Fővédőszentjét, Szent Istvánt? A magyar állam fennállását? Az új kenyeret? Az alkotmányt? Az aratást? Augusztus 20.-a történelmünk során sok mindennek volt már az ünnepe. Ma egyszerre mindegyiknek. Mindegyiknek és egynek. Egynek, a Magyar Nemzetnek, a magyar népnek, mindannyiónknak, nemtől, kortól, felekezethez való hovatartozás nélkül.

Március 15., október 23., augusztus 20. azon különleges dátumok a naptárban, melyekhez nem az élünk ahogy tudunk, beilleszkedünk ahogy sikerül, felzárkózunk ahogy bírunk kifejezések tapadnak önkéntelenül a hétköznapok porát tapodva, hanem a létezünk mint magyar ember, teremtünk mint magyar ember, küzdünk mint magyar ember különös erővel bíró szóösszetételek, felhőkön általmenő apró reménysugarak, melyek ha csak egy-egy napra, pillanatra, de évről-évre újra meg újra megcsillannak létünk szeszélyes tengerén, hogy fényükből erőt merítvén, emelt fővel, teli torokból kiáltsuk világgá hegyeket, folyókat, határokat átívelő összetartozásunkat, teremtő létünket, nemzeti egységünket. Így kellene, hogy történjen. Legyünk hát büszkék. Álljon bizonyágul népünk, a magyar nép 1100 esztendeje.

Mit is ünneplünk hát augusztus 20-án? A magyar nemzetet, a magyart, mint a történelem viharai során közösségé kovácsolódó, folyamatosan edződő, fejlődő, a kor követelményeinek megfelelően időről-időre megújuló nemzet-közösséget, azokat a ma még szilárd, de rendkívül - és változó világunkban egyre inkább - sérülékenyebb kötelékeket, melyek e Föld nevű bolygón, Európában, itthon Magyarországon, Szigetmonostoron magyart és magyart évszázadok óta összekötnek. A közös múlt, a közös jelen és a közös jövő alapjairól beszélek: a magyar nyelvről, a magyar kultúráról, a magyar hagyományról, a magyarról, mint mindannyiunk életét akarva, akaratlanul átható nemzeti karakterről. Vigyázzunk rá! Őrködjünk felette! Együtt, közösen, Szigetmonostoron, Magyarországon, Európában, s bárhol a világon. Azonban ne feledjük II. János Pál pápa 1991. augusztus 20.-án, egy, a Hősök terén mondott beszédének ma is aktuális, figyelemre méltó gondolatát: "Ti Európa közepén éltek, különböző népektől és nemzetektől körülvéve. Csak akkor lesz boldog és biztonságos a házatok, ha nagylelkűen a közös európai ház építésén fáradoztok, a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében..."

Ne falakat építsünk hát a világ és magunk közé, mindinkább széles, de erős ajtókat, nagy, de jól szigetelt, ütésálló, Északra és Délre, Nyugatra és Keletre nyíló ablakokat. Együtt, egymásra figyelve, egymásért, magunkért, gyermekeinkért. A nemzet csak akkor remélhet egy jobb jövőben, ha polgárai képesek közös felelősséget vállalni a közjóért. Ezért hát ki-ki a maga tehetségének, lehetőségeinek birtokában bátran vegye ki részét nemzetünk építésében, fejlődésében, a közös jövőért végzett közös munkában, hogy nemzetünk asztalánál évről-évre mennél többen helyet foglalhassunk, hogy mindannyiunk számára jusson egy-egy szelet az új kenyérből, mint közös munkák "gyümölcséből".
Idő van! 2004. május 1.-től új, európai időszámítás. Ideje, hogy vendégeket is hívjunk asztalunkhoz, hogy nekünk is, magyaroknak, a magyar nemzetnek jusson hely Európa nagy asztalánál.

Ezen gondolatok szellemében kívánok mindannyiónknak ismerve és ismeretlenül, látva és látatlanba lankadatlan akaraterőt, töretlen kitartást, végtelen türelmet, megértést.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Ünnepi beszéd 2005.: Székely András

Kedves hallgatóság, monostori és nem monostori polgárok, hölgyeim, uraim, felnőttek és gyerekek. Sok szeretettel üdvözlöm önöket itt, Szigetmonostoron, a mai napon, augusztus 20-án, a magyar nép, a magyar nemzet, azaz Magyarország legrégebbi, legősibb, és sokak szemében legnagyobb nemzeti ünnepén. Amikor gondolkozni kezdtem, miről is szóljak, először úgy éreztem, mi sem könnyebb ennél, hiszen oly sok minden kapcsolódik ehhez a naphoz. Aztán rájöttem, annyira mégsem egyszerű a dolgom, ha nem akarom csak azokat a sokszor hallott közhelyeket ismételgetni, melyeket ilyenkor felsorolni illik. Szent István, kereszténység felvétele, államalapítás, sőt mostanában az Európához csatlakozást is oda kell tennünk - ezek a kulcsszavak, amelyek köré ezt az ünnepet felépíthetjük. De, ahogy mondtam, tartalom nélkül ezek csak közhelyek, sokszor ismételhető üres szavak, amelyek önmagukban nem jelentenek semmit. Sőt továbblépek, maga az ünnep, a tény, hogy a mai nap egy nemzeti ünnep - több nekünk, mint egy szó? Jelent ez valamit számunkra? Azon kívül, hogy itt összegyűlünk, aztán majd iszunk pár sört ebéd után, esetleg elmegyünk Budapestre, és megnézzük a tűzijátékot?

Persze ezek mind hozzátartozhatnak, sőt hozzá is kell tartozniuk, nincs ezzel semmi baj. Az ünnepeknek megvan a maguk menetrendje, az ünnepségtől kezdve vérmérséklet szerint az esti kártyázásig, mulatozásig, esetleg másnapi kijózanodásig. Ezért is ünnep egy ünnep, hogy kikapcsolódjunk a mindennapi robotból, kicsit felszabaduljunk, kicsit máshogy viselkedjünk, mint az egyszerű hétköznapokon, vagy akár mint egy közönséges szombati napon. Viselkedjünk máshogy, érezzük jól magunkat, azaz ünnepeljünk. Ezért is ünnep az ünnep. Ezért is. De nem csak. Bármit teszünk, azt közben sem szabad elfelejtenünk, hogy mit ünneplünk.

A mai nap egy nemzeti ünnep. Nem sok van belőle, pedig ezer év alatt gyűjthettünk volna még - talán nem akartuk ezt a rangot megadni bármely apró eseménynek, olyasminek, mint például a törökök kiűzése Budáról 150 év után. Kicsinység az, tudtuk, előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. De mi a lényege ezeknek az ünnepeknek? Mert más az esemény, más a személy, amelyhez kötjük, ünnepenként más és más, de valami mégis közös ezekben a napokban. Valami, ami tudom, kissé elcsépelten hangzik, de mégis, meg kéne, hogy mozgasson valamit itt benn a mellünkben. Vagy inkább melegítenie kéne. Mert ezeken a napokon azt ünnepeljük, hogy magyarok vagyunk. Nem osztrákok, nem románok, nem amerikaiak - magyarok. Mi egyéb értelme lehetne egy nemzeti ünnepnek, mint az, hogy a sok gond, nehézség, munka, fáradtság, és persze mindennapi öröm mellett egy nap arra emlékeztessen, mi nem egyszerűen csak Pista, Ferenc, Eszter, Zsuzsa vagyunk, hanem tagjai egy népnek, egy nemzetnek, melynek van mit ünnepelnie, melynek van mire büszkének lennie, melynek nevét ismerik az egész világon - ha manapság nem is úgy és annyian, mint ezer évvel ezelőtt, Szent István királyunk idejében. Tehát nem Szent Istvánt ünnepeljük, nem az államalapítást, a kereszténység felvételét - ezek megtörtént dolgok, személyek, nincs szükségük ünneplésre. Nekünk van rá szükségünk. Nekünk, akiknek ezek a régi események, történelmünk meghatározó pillanatai, a felidézésük alkalmat adnak arra, hogy átérezzük, nem is olyan rossz magyarnak lenni. Nekem, neked, önöknek - nekünk. Hogy amit megtettek őseink, azt mi is megtesszük, meg tudjuk tenni, ha kell. Aki ezt nem érzi át, aki nem tud erre büszke lenni, legalább egy kicsit, egy hajszálnyit, akit nem tölt el csak egy ici-pici melegséggel a sok lobogó magyar zászló látványa, aki bármelyik más ország állampolgárával hajlandó lenne cserélni még a mai napon is - az ne ünnepeljen. Az nem tudja, milyen érzés magyarnak lenni. És fordítva is igaz, mindenki, aki a mai napon megünnepli Szent István emlékét, Magyarország, a magyar nép megalapítását, létrehozását, elénekli a himnuszt, halkan vagy hangosan, de szívből, és ettől magyarnak érzi magát, az bizony magyar, bárhol, bármilyen ország állampolgáraként teszi is ezt. Ezért nemzeti ez az ünnep.

Kicsit azért fussunk át az előbb felsorolt kulcsszavakon. Szent István, kereszténység elterjesztése, államalapítás. Egy név, két fogalom, melyeket szerintem mindenki ismer. De azt is tudjuk, hogy mit jelentenek?

Ki volt egyáltalán az az I. István király? Miért avatták halála után mindössze 45 évvel, 1083-ban szentté? Miért ünnepeljük mi, magyarok ennek emlékét már a XIV. századtól, Nagy Lajos uralkodása óta? Mit tett első királyunk, ami arra késztette XI. Ince pápát, hogy 1686-ban, Buda visszafoglalása után az egész keresztény világ számára előírja Szent István emlékének megünneplését?

Nézzük a kereszténységet. Tényleg ő volt az első keresztény uralkodónk? Nem. Már apja, Géza is megkeresztelkedett, és térítőket hívott az országba a 970-es években. Sőt, már a jóval előbb, az egész nyugati keresztény világot végig az Atlanti-óceánig évtizedeken át fenyegető, megsarcoló, többször végigpusztító, majd végül Augsburgnál 955-ben vereséget szenvedő Lehel és Bulcsú vezérek is felvették a kereszténységet. Vagy a nagy ellenfél, az ősi magyar szokás szerint valóban jogos trónkövetelő Koppány, akit le kellett győzni a stabil királyi hatalom érdekében, talán ő nem volt megkeresztelve? Hisz hallottuk, azt énekli az ismert rock-operában: "Pogánynak tartanak, pedig Bizánc jelét magamra vettem". Tehát ő is keresztény volt - legalábbis jogilag. Akkor miről beszélünk? Pogányokat győzött le István, vagy keresztényeket?

Vegyük az államalapítást. Egyáltalán, miért kellett itt államot alapítani 1000-ben? Hát nem voltunk akkor itt már 100 éve? Nem volt már itt egy szervezett ország, egy működő kormányzati rendszer? Kiosztott földbirtokok, tisztségek, közigazgatás, egy letelepedett nép? Be kell látnunk, nem volt. Magyar állam, ország, közigazgatás, sőt magyar nép - az bizony nem létezett. Bármennyire is itt voltunk, összezárva, egy nyelvet beszélve, a törzsek, családok külön, egymástól függetlenül éltek, legfeljebb egy-egy hadjárat erejéig fogtak össze - arra is csak akkor, ha úgy tartotta kedvük. Legjobb példa erre a már említett augsburgi csatavesztés 955-ben. Mindössze 10 ezer magyar veszett ott a hadra fogható legalább 60-70 ezerből, ők is kemény küzdelem árán, és nem volt utána ember, aki összefogja, újra hadba vigye a fennmaradt hadsereget, mely, nem kétséges, méltón vissza tudott volna vágni. De nem érdekelte őket. Lehel, és Bulcsú meghaltak, na és? Nem volt akkor még nemzeti öntudat. Mert nem volt nemzet. Keresztény vezetők? A kereszténységet csak akkor vette fel némelyik vezető, fejedelem, törzsfő, ha azt szükségesnek látta. Tehát keresztény Magyarország sem létezett. Szent István volt az, aki a laza törzsszövetségből, az egymás mellett élő nagycsaládokból egy együttműködő, összetartozó, egységes nemzetet alkotott, egyszer s mindenkorra létrehozva, megteremtve Magyarországot, a magyar népet, nemzetet. És ő volt az, aki a látszat- és érdekkereszténység helyett elindította az országot az igazi hit felé, megpróbálva elszakítani az ősi valláshoz fűző gyökereket, és mindenki számára kötelezővé téve a kereszténységet. És végül ő volt az, aki hazánkat és a magyarokat, azaz Magyarországot elfogadtatta Európával.

István, akkor még csak fejedelem, követeket küldött Rómába a pápához, és koronát kért a magyar királyok, a magyar királyság, azaz egy új ország, Magyarország számára. Koronát, mely nem csak egy fémabroncs, nem csak egy drága ékszer, koronát, mely jelkép, melyet a pápa, a nyugati keresztény világ feje adott nekünk, és aki ezáltal elismerte, Magyarország létezik. Ezzel a koronával István berajzolta Magyarországot a térképre, ahonnan aztán kilencszáz évig ki sem lehetett törölni, egy Trianon kellett ahhoz, hogy az akkor megkapott területek többségét elvegyék tőlünk.

Azzal, hogy Istvánt a pápa követe királlyá kente, végérvényesen csatlakoztunk a nyugati keresztény világhoz, elismerték jogainkat a Kárpát-medencére. Ettől kezdve senki nem szüntethette meg Magyarországot, habár a trónért persze lehetett küzdeni. Ám Magyarország, a Kárpát-medence felett Szent István után jogszerűen csak az uralkodhatott, akit a magyar koronával megkoronáztak.

De megkérdezhetjük azt is, miért adott a pápa koronát Istvánnak? Talán rá volt kényszerítve? Miért ismerte el egy alig száz éve itt lévő, mondjuk ki nyugodtan, erőszakos honfoglaló nép jogait egy ekkora területre, az egész Kárpát-medencére? Nem mondhatta volna azt, menjetek vissza, ahonnan jöttetek, nincs épp szabad korona a raktáron? Mondhatta volna, de nem tette, két okból sem. Egyrészt minden megtérő népet örömmel üdvözöltek Rómában, de ennek nem lett volna feltétele Magyarország elismerése, ment volna az akkor is, ha beolvaszt magába a Német-Római Császárság. A fő ok abban rejlett, amit valamiért nem hangsúlyoznak ki kellőképpen a történelemkönyvek, érdekes és sajnálatos módon még a magyar történelemkönyvek sem. Szót ejtenek a kalandozásokról, Európa végigrablásáról - de azt elfelejtjük, ezek a rablások nem öncélú fosztogatások voltak. Minket hívtak a lázadozó kis fejedelmek, egymás ellen, hűbéruraik ellen, segítségül, szövetségesül. Hol ez, hol az. Kimondhatjuk, a X. század első felében igen komoly, meghatározó ereje voltunk az európai politikának, míg a második felében, mint alvó oroszlánra, úgy tekintettek ránk. Féltek, komolyan tartottak tőlünk. Nem tudták, mikor támadunk újra, kit segítünk vagy buktatunk meg. És akkor jött Szent István, aki felajánlotta, ő ezt a népet egy és mindenkorra egész Európa szövetségesévé teszi, egy és mindenkorra megszelídíti. Felajánlotta, és meg tette. Ezért, erre a feladatra kapott koronát a pápától.

De vajon történhetett volna másképp is? Mi lett volna, ha nem a pápától, hanem a bizánci császártól kérjük a koronát? Ha nem a nyugati, hanem a keleti kereszténységet veszi fel István? Ha Bizánccal ismerteti el Magyarországot? Nem hiszem, hogy könnyű volt a döntés, hiszen hazánk már akkor is a két világ határán feküdt. Vajon ellenkező esetben is itt lennénk? Akkor is létezne Magyarország? De akár azt is megkérdezhetjük, szükség volt-e magára a kereszténységre, az erőszakos hittérítésre, a magyarok eltérítésére ősei vallásától?

A történelemben, mint mondják, nincsen "ha". Ám az utolsó kérdésre mégis könnyű a válasz, alig van - ha van egyáltalán - történész, aki lehetségesnek tartja egy - keresztény szemmel - pogány Magyarország fennmaradását, a nagyhatalmak által el nem ismert, barbár törzs birodalmának több évszázados uralmát egy ekkora terület felett, ellenséges hatalmak támadásai közepette. Előbb vagy utóbb nem maradt volna belőlünk más, mint néhány lap a történelemkönyvekben, pár nyelvemlék, helységnév, jó esetben egy rakás régészeti emlék és külön terem egy múzeumban. Ám a keleti és nyugati kereszténység közti választás megítélésével már nem ennyire egyértelmű a helyzet. De tudjuk, az ezredforduló után a nyugati kereszténység a fénykorát élte, kulturális, vallási téren egyaránt, míg keleten a szüntelen harc, a muzulmánokkal szembeni védekezés nem sok időt hagyott a fejlődésre. Aztán elesett Bizánc, majd török uralom alá került csaknem az összes ország, ahol a keleti kereszténység volt az államvallás. A törökök itt álltak meg, a mi országunk, a mi katonáink, a mi végvári vitézeink tartották fel őket több száz éven át, és ha sokszor anyagi és emberi segítséget nem is, de erkölcsi támogatást, hitet bőven kaptunk Európától.

Lehet, hogy akkor is itt áll meg a muzulmán hódítás, ha nem nyugathoz tartozunk? Nem tudhatjuk. De az biztos, ezer éven, ezer hosszú éven keresztül Nyugat-Európa védőbástyája voltunk kelet felé. Mindössze 40 év, alig több mint egy emberöltő volt az ezerből, amikor a keleti világ határát képeztük - azt sem önszántunkból! -, csupán csak negyven, és immár megint Nyugat-Európához tartozunk, azaz az azt jelképező Európai Unióhoz. Nem kegyelemből, nem érdekből, és nem is politikai szempontból, ahogy majd egyszer Törökország, sőt valójában minden tőlünk keletre vagy délkeletre eső ország. Nem. Mi valóban Európához tartozunk, alanyi jogon, történelmünk, sőt egész Európa történelme jogán, a Szent István királyunk által 1000 éve megszerzett jogon, a magyar nép által ezer év folytonos küzdelmével kivívott jogon. Hát ez az, amit ünneplünk, ez az, amire büszkék vagyunk ma, augusztus 20-án.